Kalitka

IMG_20200406_070557
Ha ennek a járványnak egyszer vége, a pszichológus hiányszakma lesz szerte a világon. Különös lelki folyamatokat veszek észre magamon. Míg ismerőseim arról számolnak be, mennyire frusztráltak, amiért mozgásukban korlátozva vannak, nem érintkezhetnek emberekkel, fizikálisan kiszakadtak közösségeikből, tervezett programjaik meghiúsultak, én két hét elteltével azt észlelem, hogy már nem is igazán hiányzik a “kinti világ”. A papagájunkra szoktuk mondani, hogy Stockholm-szindrómás, mert ha szabadon engedjük a lakásban, egy idő után magától visszamegy a kalitkájába és a hintáján ülve várja, hogy rácsukjuk az ajtót. Lehet, hogy én is elkezdtem kötődni a bezártsághoz?
Tegnap el kellett mennem valahova a fiamért, vezettem az alkonyi napsütésben, az autóban szólt a rádió, és olyan “normális élet” érzésem lett pusztán a rutincselekvéstől, hogy irányt jelzek, elsőbbséget adok stb. Jó volt. De kiszállni az autóból, bemenni valahova, találkozni, beszélgetni valakivel nem kívántam.
Nem félelmetesnek érzem, ami kint van, hanem mintha a vonzerejéből vesztett volna az a sok hang, zaj, változó helyzet, bonyolult kereszteződés. Kinézni és kilátni jó, de benne lenni a sűrűjében egyáltalán nem vágyom.
Azt mondjátok, napok kérdése és könyörögni fogok, hogy vessetek a mókusok elé?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s