Fent és lent a Bakonyban

dav

Az erdő könnyen érthető metaforája az életnek. Arca, színe időről időre változik. Vannak gondozott, kizsigerelt, de érintetlen, sőt, elhanyagolt részei is. Egyszer világos, máskor sűrű, sötét, vannak meghatározott és kitaposott utak benne, hol feltűnő, hol rejtett vagy homályos jelzésekkel, de pillanatnyi kiváncsiságunknak, vágyunknak engedve róluk bármikor letérhetünk, és megérzéseinkre hagyatkozva bolyonghatunk tovább. Az erdőben lehet céllal haladni,  felfedezni, elrejtőzni és eltévedni is.

Heni barátnőmmel jövőre leszünk ötvenévesek.  Elhatároztuk, hogy erre a nevezetes fordulópontra tudatosan készülünk fel. Ha az ember változatlanul 22 évesnek érzi magát – nálam valamiért ekkor állt meg az idő – már a harmincadik születésnap is fura és röhejes, a negyvenedik vészjósló és felfoghatatlan. A kortalan lelket igazán aláaknázó fizikai érzetek viszont csak ötven körül kezdenek jelentkezni: korábban nem lett egynapos metszés után ínhüvelygyulladásom, éjjel kettőkor se néztem visszatérően éberen a plafont, a huzatérzékenységről pedig határozottan állítottam, hogy merő hiszti. A ráncok, az őszülés, és az éberen lerakódni vágyó zsírsejtek ellen tervzszerű megelőző karbantartással, vitaminokkal és kozmetikumokkal valamelyest lehet védekezni, de az önbizalomból táplálkozó női kisugárzást csak jól felszívódó és tartós öregedésgátlókkal – örömökkel, élményekkel, lelki egyensúllyal – lehet megőrizni.

A családból és a munkából csupán egy hétvégére tudtunk kiszakadni, de azt reméltük, hogy 48 óra is ajándék és tulajdonképpen rengeteg idő, ha jól töltik. A legszebb vénasszonyoknyarában, aranyló-bíborló napsütésben utaztunk Bakonybélbe. Egy napot szántunk túrázásra, egy felet pedig a helybeli bencés monostorban terveztünk eltölteni. Az erdő csendjére és szemlélődő szerzetesi magányra vágytunk, inspirációra ahhoz, hogy kicsit kívülről tudjunk rátekinteni arra, amiben éppen vagyunk, ahol éppen tartunk, a problémáinkra és a lehetőségeinkre egyaránt. Barátságunk ötven év távlatában viszonylag friss, ötéves, sosem töltöttünk még egy-két óránál többet együtt egyszerre. Nem tudtunk, hogyan fog passzolni a bioritmusunk és a váratlanul adódó helyzetekre miképp reagálunk majd, de a vágy és az elszántság a megúlulásra és a feltöltődésre közös és megkérdőjelezhetetlen volt bennünk, ráadásul mindketten elég szuverén személyiségek vagyunk ahhoz, hogy ne álljon fenn sem a túlterpeszkedés, sem a túlalkalmazkodás veszélye. Mert a gyönyörű idő és a csodálatos hely ellenére kihívás akadt azért bőven: éjszaka valamiért egyáltalán nem tudtunk aludni, túlfaradva és felfokozott idegállapotban forgolódtunk az amúgy kényelmes ágyban, aminek csak egy a tévében talált francia film, vagyis Juliette Binoche (alias George Sand, Az évszázad gyermekei-ben) szendvedélyes szerelmi tépelődése tudott némi értelmet adni, kb.nyolc kilóméterre eltévedtünk az erdőben, majd célpontunkra kimerülten megérkezve betévedtünk egy rettenetes vendéglőbe, ahol a Sátántangó kocsmárosa volt a főúr, végül kiderült, hogy a hazaútra vonatkozó menetrendet is félreértettük, és a busz, amire számítottunk, nem létezik. A felszabadítónk és megmentőnk egy házaspár volt – Gál László és Krisztina -, akiknél megszálltunk. A Somhegyi Öreg Hársfák Major tulajdonosainak megismerése miatt már önmagában megérte elutazni a Bakonyba. Mert elárulom, hogy a Szívek Szállodája Magyarországon is megvan, sőt! Két a vendéglátás terén igazából laikus ember megvesz egy elhagyott és lepusztult istállót, hogy álmai panzióját megépítse belőle. És mi az első lépés? Nem a dózer, hanem a levéltár. Megtudják, hogy az épület egykor üvegfúvó üzem volt, de Kossuth Lajos fiai is bújkáltak itt. A hely szellemét és a falakat megőrizték, és finom ízléssel, ritka igényességgel építették újjá és rendezték be a 22 fő elszállásolására alkalmas szállót. Nincs medence vagy jakuzzi, de van szívvel terített asztal, felejthetetlen reggeli és minden ablakon a természet köszön be. A tulajdonosok megkülönböztető figyelmességét  nemcsak  a vendégek érzik, akik ide belépve mintegy varázsütésre megszelídülnek és idegenségükben is összehangolódnak, köszönnek, közlékenyek és tapintatosak egymással – 19 km-es túránk után még vagy két órát ácsorogtunk sajgó lábakkal a hallban, egyszerűen nem tudtunk abba hagyni a jóízű beszélgetést velük – de a majorban legelésző, menhelyről örökbe fogadott lovak és csacsik is ismerik és meghálálják a szeretetet. Gáléknak köszönhetjük, hogy végül nem kellett a hajnali busszal hazautaznunk, mert felajánlották, hogy autóval átvisznek minket Veszprémbe az egyórai vonathoz, így mégis jutott időnk a bencésekre.

A monostor a falu közepén, a templom körül helyezkedik el, de nem valami tömör fallal elzárt erődítménynek kell elképzelni. A napfény,  a Gerence-patak és a élet köznapisága is át- meg átbújik a laza drótfonaton. A szerzetesek civil ruhában tevékenykednek, csak a napi ötszöri, (a kívülélőkkel is) közös énekes imára öltik magukra hivatásukat jelző köpenyüket. A modern, esztétikus és kommunikációjában is nyitott kiállítást és látogatóközpontot csak a kert múlja felül, ahol a sokféleség harmóniája és égbe törő fák jelzik Isten közelségét.

Ünnepi békében ücsörögtünk a vonatállomáson és azon tűnődtünk, hogy fért bele ennyi hullám, ennyi érzés és ekkora töltés mindössze két napba, a lelki botox pedig azóta is kiül az arcunkra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s