Terápia

dav

Újabban rajzolok, sőt, festek. Unalmas tanórákon, majd munkahelyi értekezleteken mindig firkálgattam, és nem esett nehezemre a gyereknek rajzolni egy kacsát vagy egy kecskét, de soha meg nem fordult a fejemben,  hogy nekem bármi közöm volna az ábrázolás öröméhez. Nézni bezzeg nagyon szerettem, amit mások csinálnak, talán mert kiváló rajztanáraim voltak. Az első Cili néni: keményre vágott, festetlen bobjával és svájci sapkájával igazi képzőművész-archetípus, aki csendélethez válogatta a leveszöldséget a közértben is. A Gioconda-zsírkrétával pedig varázsolni tudott. Merényi tanár úr kifinomultságával tűnt ki a gimnáziumi tanári karból, öltözetét és szavait mindig megválogatta. Viselkedésében, a társadalmi érintkezés normáit tekintve röghöz kötött konzervatív, világszemléletében, a művészetről való gondolkodásában spontán és szabadszellemű volt. Garbóban és szemüvegben magyarázott, és amikor valami fontosat mondott, a múzsa csókjába olykor egészen belepirult. Cili néniből az anyag ereje,  szobrok, színek és drapériák súlya, Merényi tanár úrból a művészi ötlet könnyedsége sugárzott, freskók, intarziák, cizellált ezüst finomsága. A rajzóráknak nem volt tétje, nem volt kötelező figyelni vagy kreatívan eltölteni az időt, ám ilyenkor a lógás is minőségi semmittevés volt, a felhőtlen iskolai létezés szokatlan utóízével.

Most pedig itt vagyok majd ötven évesen, véletlenül betévedtem egy rajzbakokkal és rajzolókkal teli terembe (erről korábban lásd itt: https://hajmereszto.wordpress.com/2017/11/11/top-dolgok-budakalaszon-laci-rajzszakkore/) és azóta eszelősen lázba hoz az üres papír, színek követelik, hogy kikeverjem őket, azon kapom magam, hogy látószögeket keresek a héven, az uszodában, figyelem a fényt és rohanok a telefonommal a kertbe, ha helyzet van, kompozíciók állnak össze  az úttest közepén vagy éppen a reggeliző asztalon. Ami pedig ennek az új szenvedélynek a legizgalmasabb hozadéka: máshogy nézek és többet látok, mint régen.

Mi ez az új késztetés és miért pont most jelentkezett nálam? Berezeltem attól, hogy fogy az időm a világ észlelésére? Vagy hiába nem kapott évtizedeken át vizet a mag, amelyet régen elültettek bennem, kiderül, hogy még mindig van élet benne? Azt hiszem, leginkább arról van szó, hogy egyre elviselhetetlenebb súllyal húz le mindaz, ami körülvesz: a természeti és társadalmi környezet jelenkori látképe, folyamatosan szűkülő perspektíváival. Lehet, hogy amit csinálok, azt hívják művészet-terápiának?

davdav

dav

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s