Blicc-krieg

Először a kerékpáros fiatalember kezdett ordítani, aztán a kalauz is felemlete a hangját.  Középkorú nő volt, akinek a jegy nélkül utazók szabálysértő magatartásával szemben  láthatóan semmilyen  – hivatalból begyakorolt vagy otthonról hozott –  verbális eszköze nem volt. Másmilyen se. A “vita” pillanatok alatt egymás becsmérlésébe csapott át, a különbség csak annyi volt, hogy a kalauznő frusztrációja tetőfokán sem káromkodott. Nemúgy a fiatalember, akinek egyre fokozódó és öntetszelgő durvaságától zengett a hév. Az utasok némán ültek, mindenkinek hányingere volt az egész jelenettől, de  véleményt nyilvánítani, részt vállani  a rettenetes helyzet megoldásában senki nem kívánt.  Bár a bliccelő utas megnyilvánulásától mindenki elhatárolta magát, a kalauz tehetetlenségével, másképpen otromba és kilátástalan kommunikációjával szintén lehetetlen volt azonosulni  Csupán az általános emberi méltóság elvesztése iránti aggódás feszített belül engem is, de nagyon.

Idén is lesz választás Magyarországon. S mivel azt mondják, a társadalom minősége határozza meg a hatalom minőségét, a hazai légkörön, lelki közállapoton töröm a fejem. Hogyan jutottunk ide mentálisan?  Vissza kell nézni négy emberöltőt, kb. eddig ér el a ma élők személyes emlékezete, az átkokat és fátumokat most hagyjuk.

Saját élményeimen kívül főleg a családom – sokszínű és többféle nézőpontú – történeteit hordom magamnál: amiket és ahogyan nekem meséltek. Ezekből mások érzéseit nehezen tudom megérteni.  Tanultunk történelmet is, de az érettségim óta sok víz lefolyt a Dunán.
Úgy döntöttem, az irodalom segítségével próbálok elemelkedni a folyamatosan inzultáló jelentől. Azt remélem, a fikció oltalmában valahogy elviselhetőbb a szembesülés. Elhatároztam, hogy kollektív rossz idegzetünk, búnk és bajaink forrása nyomában, szisztematikusan és elmaradásaimat pótolva felgöngyölítem az elmúlt száz év magyar történéseinek irodalmi reflexióját, annak ikonikus műveit legalábbis.  A rozsdatemető, a Pokolbéli víg napjaim vagy a Hideg napok után most Az elsodort falut kezdtem el olvasni. Nincsenek oldalak és előjelek, egyetlen kritérium az írói potenciál, a csalódásokat persze így sem tudom kizárni.

Egy előítélettől azonban – már most látom – nem tudok szabadulni, mióta Szvetlana Alekszejevics Elhordott múltjaink című könyvét elolvastam. A mű arról (is) tanúskodik, hogy bármilyen szabadságért való harc vagy igazságszolgáltatás  – az emberben lévő pusztító ösztön hatására – szempillantás alatt fordul a legdurvább önkénybe és megfékezhetetlen erőszakba. Ezért semmilyen körülmények között nem tudok hősként tekinteni senkire, aki szavakkal vagy tettlegesen belelő egy másik emberbe: minden “golyó” gyanús, akkor is, ha parancsra vagy önvédelemből lőtték ki.  Sajnálom, de nem tudok mást, kevesebbet elvárni, mint hogy  világnézeti  alapon, létérdekként vallott eszmék sugallatában, vagy a napi siker reményében se táplálja soha senki a pszichéje mélyén lakozó szörnyeteget, és legyen éber, másnak se hagyja azt etetni!  Ez az én szerény kérésem és kiáltványom 2019 elé.bosch_a_gyonyorok_kertje_re

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s