Az egész világ nem a TE birtokod

8568F2B2-D15D-49D5-B914-ADA28F4EFDA2-1024x730

Leánykoromban, ha hisztiztem vagy méltatlankodtam, anyukám Vörösmarty-t vágta hozzám, apró, de jelentős nyelvtanitikai átalakítással rám élezve. A Merengőhöz elhíresült sóhajával lehetne summázni  Paolo Sorrentino legújabb filmjét, amely, ha én lennék Berlusconi, akkor is tetszene nekem. A főszerepet alakító Toni Servillo zseniális játéka miatt Silvioval — nem tudom, ez volt-e a rendezői szándék — nem lehet nem azonosulni. A Loro az öregedést boncolja megint, amelyben a fizikai és esztétikai hanyatlással járó korlátok mellett rengeteg felszabadító lehetőség — az elengedés, a lemondás, a hátra dőlés — is rejtőzik, gondolnánk. A dráma Silvio esetében nem a telhetetlen bírvágy és nem is a manipulációs kényszerben testet öltő félelem a vesztéstől és az egyedülléttől, hanem az, amikor az emberrel nem öregszik együtt az ambíciója, sőt, a motor egyre követelőbben bőg fel. Amikor pedig az ambíciód hátterében lévő jövőképnek kezdettől fogva egyetlen éles, jól kivehető része az, hogy te vagy legfelül, elég rossz társaságba keveredni. A politika világában aki beszáll a csalás és a hazugság öbléből kihajózó bárkába, az a korrupció és pornográfia nyílt vizén, a hatalom kéjének egyre magasabbra korbácsolt és sehogy sem csillapítható hullámain hánykolódva hiába zavarja minden erejével a látási viszonyokat, önmagára mindig kívűlről és élesen tekint, és nem leli  többé a biztonságot, otthonosságot jelentő hétköznapi halandó énjét.
Szóval ez a film nem azt mutatja meg, hogy milyen egy Berlusconi országában élni, hanem hogy milyen lehet Berlusconi-nak lenni és Berlusconi-ként megöregedni.
A film leginkább az operához hasonlít: áriák és intermezzók váltják egymást, vannak színek, van kórus, a cselekmény kevésbé fontos, mint a karakterábrázolás. A nyitány ironikus – szentségtörő voltát csak utólag tudjuk meg – a hosszú zárlat viszont megszentelő ellenpontként kerül a mű végére, s ebben tanulság hiányában a szereplők már nem kapnak helyet, a megdícsőülés csak másé lehet.

Sorrentino filmjeiben is van szemfényvesztés: minden elképesztően stílusos: a , a rossz, az otrombaság és a giccs is. Nem tud csinálni nem szép filmet, s ezzel egyre csak építi az esztétikai géniuszra alapozó olasz dicsőséget akkor is, ha éppen szörnyülködnünk kéne. De végülis Dante se írta meg rosszabbul a  poklot, mint a paradicsomot.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s