Csöpögő csap és csellóóra – Szilágyi Zsófia Egy nap-ja

Az Egy nap azért tökéletes film, mert egy mindennapos, lábunk előtt heverő, éppen ezért szívesen átlépett jelenségről szól: a szülők elmagányosodásáról, a házasság kiüresedéséről a létfenntartás és gyereknevelés egyszerre nemes és – a belénk nevelt együttélési minták és társadalmi nyomások hatására – monoton és lestrapáló küzdelmében. Bár az Anyát kísérve nézzük végig a háromgyerekes család egy napját, az Apa, aki sokkal kevesebbszer van a képen, ugyanolyan hangsúlyos szereplője  a filmnek, legtöbbször hiányával vesz részt a család életében. A színészi játéknak, de a rendezői koncepciónak egyaránt köszönhető, hogy az apa mégsincs olcsón leértékelve vagy pellengérre állítva. Nagyon átjön ugyanis, hogy azt, ami lett, egyikük sem így képzelte, ilyennek akarta, mindenki mérhetetlenül boldogtalan és az emiatt érzett bűntudat is kölcsönös.  A különbség annyi, hogy amíg az Apának a menekülés, az Anyának a tűrés és maradás jön ösztönből. (Ösztönből? Külső normák és a belőlük felépített önbecsülés  különbözőségének legalább annyira eredményéül.)
A szövegek nagyon erősek, a házaspár, a gyerekek, de akár a barátnő, az anyós, a dadus vagy az autós mondatai is briliánsan lettek összeszőve, magánvilágok monológjai érintkeznek, egyesülnek vagy súrlódnak párbeszéddé. Az arcokon és gesztusokban is ez a kötéltáncszerű játék jön létre, a szándék, a döntés és kimondás fáziseltolódásai, a megsebzett és menekülő kommunikáció, amelynek fontos szervezője/pótléka/alibije/szimbóluma a mobiltelefon.  Az élet zajai – az irányváltás jelző kattogása, az orrleszívó szörtyögése, a nyuszimotor recsegő iramodása, a banki hívásvárakoztató szignál, az cipőfeladás szuszogása, az edénycsörgés óriásira nagyítják a napi rutin mikrokozmoszát, a jól elhelyezett, nem aláfestő, hanem a történeten belül felhangzó zenei betétek pedig a drámai ív megteremtését támogatják. Mert az Egy nap nem egy akármilyen hétköznap történtét viszi színre, hanem azét a napét, amikor az utolsó csepp is beleesik a csöpögő csap alá tolt vödörbe.

A fájdalmas + vicces 2in1-be beleférnek az olyan túlzások, hogy ha egy családban az autószerelés költségeire a nagymamától kell kölcsön kérni, miért vívni jár a gyerek, ami a legdrágább sportok egyike, de a cselló sem egy logisztikai szempontból ideális hangszer. Ugyanakkor az értelmiségi párok többsége tényleg ilyen délibábos eszmék, irracionális értékrendek, a kulturális alapon nyugvó emberi méltóság irgalmatlanul  magas lécei között bukdácsolva éli egyre keservesebb a mindennapjait, szerintem nemcsak Magyarországon. (Kár, hogy ez a film nem indul a következő Oscar-on.)

A példázatszerűen általános, mégis képről-képre és  mondatról-mondatra sajátként felismerhető, hitelesen ábrázolt mókuskerék, amelyben a házaspár vergődik, a nézőt eléggé odakeni a moziszékbe, ugyanakkor nem deprimál, hanem inkább felébreszt.
Minden embernek meg kell keresnie önmagában – nem a házastársában, nem a gyerekében, nem az anyjában, nem a szeretőjében – azt az szent és sérthetetlen zugot (időt, teret, csendet és cselekvést), ahol napról-napra megünnepli saját törékeny, hibázásra hajlamos, de tiszteletre méltó lényét. A létezés erejéből áradó, nem kért, de kapott, bátorító, elismerő szeretetet kell sóváran kutatni. Ezért vagyok hálás Szilágyi Zsófiának az éjszakai vezetés hosszú-hosszú képsoráért és azért, hogy az Anya reggel nem engedte be a Sanyit.

A gyerekek pedig tüneményesek és kizsigerlők, akár a valóságban. Az ő ragyogó szemeikért érdemes ilyen filmeket készíteni, nézni, meg úgy általában is csinálni ezt az egész cécót.
zsóf

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s