Jamie és az Oroszlánkirály

Azt mondják, ha az ember Londonban színházba megy, érdemes először valami táncos-zenés darabot választani, mondjuk musicalt. Elsősorban nem a nyelvi korlátok leküzdése miatt, hanem mert talán sehol máshol a világban nincs a művészi tehetségnek és kreativitásnak az ittenihez mérhető gyűjtőcentruma. S mivel a show-ra az igény és a fizetőképes kereslet egyaránt stabil és folyamatos, az alkotásnak csupán a fantázia szab határt, de talán még az sem. Hatnapos túránkba – nővérem karácsonyi ajándéka jóvoltából – két színházlátogatás is belefért. Minnával Az Oroszlánkirályt néztük meg a Lyceum Theatre-ben. A Disney-filmből színpadra adaptált musicalt először a Broadway-n mutatták be, majd két évvel később, 1999-ben Londonban. Azóta, vagyis 19. éve naponta játszák a West Enden, Julie Taymour rendezésében. Két és fél óra Afrika-varázslat élő zenére, élő hangra, élő táncra, egy szívhez szóló felnövéstörténet, Elton John és Tim Rice, ennyi a recept. Már a nyitóképnél – napfelkelte és az állatok gyülekezése – elbőgtem magam, hogy vannak emberek, akik ilyen elképesztő dolgokat – díszleteket, jelmezeket, mozdulatokat, fényeket és hangokat – találnak ki és valósítnak meg pusztán azért, hogy én, aki oda beülök, örüljek. Katarzisomból fel sem ocsúdtam még, amikor másnap este már az Apolló Színház nézőterén próbáltam meg diszkréten felmérni a közönséget, mert a másik darab, amit választottam, nem volt hétköznapi. Az Everybody,s talking about Jamie-t BBC-s dokumentumfilm inspirálta, amely egy durham-i tinédzser fiúról szólt, aki elhatározza, hogy lányruhába megy az érettségi bankettjére, mert abban érzi önazonosnak magát. A család és az iskola, a gyerekekek és a felnőttek reakcióit, vívódásait, döntéseit, örömeit, szégyeneit, reményeit énekelték és táncolták el, nagyon jól keverve a drámát a humorral. Bár a főszereplő John McCrea hangjával és elidegeníthetetlen bájával elviszi hátán a darabot, azért musical(-es) maradt az egész: valahogy túl sima lett a sztori és meseszerű a diadal. Főleg, amióta Kiss Tibor Noé Inkognitó című könyvét elolvastam, úgy képzelem, hogy a külső-belső hajtóerők és korlátok felismerése, önmagunk és a másik elfogadása, egyáltalán bárminemű identitás meglelése és a kiállás ennél sokkal összetettebb, fájdalmasabb, és kevésbé egyirányú, inkább életreszóló folyamat, és nemcsak Magyarországon. Mindenestre jó, hogy Londonban ilyesmiről is teltház előtt lehet beszélni, táncolni és énekelni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s