Szerelmes közhelyek Angliáról

UK, úgymint Egyesült Királyság – s már hallom is Thomas Arne dallamára a “send her victorious, happy and glorious”-t, ami a világ legjobban sikerült himnusza. A “szigetországról” Ipper Pál hangjára és Margaret Thatcher retiküljére asszociálok. Angliához pedig már saját kalandom okán kötődöm. Talán legnyitottabb, legérzékenyebb, ugyanakkor legbátrabb és legkiegyensúlyozottabb periódusomban töltöttem itt hosszabb időt. Dolgozni és nyelvet tanulni jöttem ki hat hónapra, több mint húsz éve.

Máig nem esik könnyen beszélni, de annál jobban szeretem hallgatni a brit angol nyelvet, annak akadémiai és piactéri, városi és vidéki, bennszülött és bevándorló változatait. Szeretem, amikor valaki angol (értsd angliai) és kicsit irigylem is. Semmilyen más népséggel nem vagyok így, pedig jártam szép és rokonszenves helyeken.
Szeretem az angol furaságot, furfangot és fordítottságot a mindennapi dolgokban, például a vízcsapokat, a kilincseket, az ablakokat, ajtókat, átlépőket és átjárókat, és általában mindent, ami zár vagy nyit valamit.
Ugyanakkor itt szeretem a legjobban a nagy rendszereket is, a közlekedési hálózattól a közoktatásig, a futballtól a múzeumokig. Royal Mail, Scotland Yard, BBC, ezek a szavak nem pusztán nemzeti vállalatokat jelölnek számomra, hanem egyetemes hagyományokat és sztenderdeket is megtestesítenek. Természetesen nincs se konkrét tapasztalatom, se árnyalt ismeretem és valós betekintésem az angol élet valamennyi területére, kulturális benyomásaim pedig inkább csapongók, nem széleskörűek. Abban a hat hónapban viszont kis közönséges tapasztalataimból felépült bennem a mítosz az angolságról, és a későbbi olvasmányok, filmek, utazások, hírek azóta is a kialakult képet és történetet színezik és erősítik tovább. Mintha a valahová tartozás mély, természetes és megkérdőjelezhetetlen érzése az angol psziché szabadalma volna. A “heritage” dolgot is ők értik, érzik és kezelik a leginkább közérthetően. S bár London még ma is a világ vezető pénzügyi központja, az angolokról sosem a pénz vagy a háború jut az eszembe. Mindeközben van ez a bumfordiság is, az abszurd humor, meg a hülye időjárás. Szóval amikor lépten-nyomon gumicsizmába, de legalábbis esernyő alá kell bújtatni a nemzeti önérzetet, az eminensség se lesz kínosan feszengő és a kivagyiság is szerethető marad.dav

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s