Isten kórboncnoka

Bár Nádas Pétert a kortárs (magyar) irodalom legkiemelkedőbb tagjaként tartják számon, szerintem kevesen vagy titokban olvassák a könyveit. Az én mezei fülemet legalábbis nem ütötte meg semmilyen általános, nyilvános, közösségi üdvrivalgás, sem szakmai, sem olvasói oldalon. Ahogy Esterházy Péterért az irodalomtörténészek rajonganak, Lackfi Jánosért vagy Dragomán Györgyért a közönség, úgy Nádas Péter körül leginkább beismerő csend feszül. Ez tulajdonképpen érthető.

Nádas Péter olyan, mint egy kellemetlen rokon, aki mindenre emlékszik és fel is emleget régen lezárt ügyeket, amelyekre mindenki másképp emlékszik, de úgy senki, ahogy kellene, nincsen tekintettel senkire és semmire. A rokon nem családi, nem is nemzeti vagy európai értelemben értendő, hanem leginkább fajtársként, emberként. Leírásai, elemzései, gondolati kapcsolásai jóllehet leginkább a magyar emberek számára beazonosítható terepeken és történelmi élményekből, tapasztalatokból jönnek létre, globálisan érvényesek és érthetők, mert Nádas a zsigerekig megy, kiterítve pedig minden ember egyforma.

A párhuzamos történeteket olvasom, a harmadik kötetet kezdem éppen. Az elsőt még többször letettem, abba akartam hagyni: undorító, beteg, kényszeres. Ilyeneket gondoltam felháborodásom hullámaiban és azon törtem a fejem, vajon miért ajánlotta a férjem ezt a könyvet, amikor ismer engem? Persze Nádas tökéletesen tud írni, prezíc és érzékletes, magabiztosan, követhetően ugrál térben és időben. Káprázatos (valós vagy fikciós?) tárgyismerete van, legyen szó a vasúti talpfák bélsugarairól, az énekhang megformálásáról, vagy éppen a férfi alsóneműk anyagáról és szövési technikáiról. Gazdag és gördülékeny a szóhasználata, egyetlen szót kivéve, aki olvasta a könyvet, tudja, melyikre gondolok.  Na de ki akar ilyesmit hallani, látni, tapintani, ízlelni és szagolni? És pláne ki akar ilyesmit megismerni, belátni vagy beismerni? Mert ahogy Nádas használja a nyelvet, az a nyelv valahogy túl sokat elmond: elárulja az embert, aki kiszolgáltatott neki. Isten kórboncnoka feltár és nem ítél. Tárgylemezein lélek és test metszetei óriásiak és élesek, amilyennek sem az átélés pillanatában, sem emlékezés reflexiójában  nem láthatjuk őket, csakis az elbeszélő szikéjének merész és pontos vágásaiban és nagyítólencséjén keresztül. Szépet és jót senki ne várjon Nádas Pétertől. Mégis muszáj őt olvasni, hacsak valaki nem akarja egy életen át áltatni magát saját létezése, családja, országa, múltja és jelene tekintetében. S mi más, ha nem ez volna egy igéretesebb jövő záloga?

 Az egyik legjobb résszel szeretnék elszántságot ébreszteni a Párhuzamos történetek elolvasásához: 1956, Budapest, sorban állás kenyérért.

“Az ember meglátott egy sort, azonnal számítgatott. Itt azonban akkora volt a sor, hogy csődöt mondott volna minden valószínűségszámítás. Miközben késlekedtem, mert előrementem, hogy valóban így van-e, s hogy lássak is valamit, egészen a Katona József utcáig kellett előremennem, természetesen sokan beálltak. De mások is késlekedtek, ők sem hittek a szemüknek, ők is előrementek, vagy nézték messziről, hogy akkor most mitévők legyenek. Reménytelen lett az ember egész megmentett élete. Visszamenőleg is értelmetlen, mintha eddig is fölöslegesen élte volna túl.

Csakhogy minél tovább mérlegelt, annál kisebbnek látta az esélyeit, hiszen közben mások elfoglalták azt az egyetlen helyet, amelyet érkezésének sorrendje szerint már a magáénak kellett volna tudnia.

Ennek a sornak a vége a Fürst Sándor utcából lazán kifodrozódott a Lipót körútra. Oda kellett volna beállnom. De ez a sor az egész hatalmas háztömböt tömören megkerülte, a Sallai Imre utcán kanyarodott vissza, s így érte el a pékség körúti bejáratát. És állt a sor, nem haladt. Nem volt kenyér. És nem lehetett tudni, mikorra készül el egy friss sütés. Volt, aki kisszéket, sámlit hozott magával. Mások csak álltak, váltogatták a fázós lábukat, s legfeljebb a házfalnak támasztották a hátukat. Kétségnek egyszerűen nem maradt helye. Miközben visszamentem, még az is eszembe jutott, mi lenne, ha kigyalogolnék a Petneházy utcába, a kenyérgyárba.

Nem mintha bármilyen baljós előérzetem támadt volna.

Itt mindenesetre nyugalom volt, s talán ez tartott vissza attól, hogy önállósítsam magam. A körúti járdaszegélyen jó nagy késéssel foglaltam el egy helyet. Aki utánam jött, már csak az úttestre állhatott. Valamicskét ugyan mindig csosszantunk, mehettünk előre, ám ez sem azért történt, mintha az üzletben elkezdték volna a kenyeret osztani, hanem a csöndes türelmetlenség tömörített ennyit a soron.

Talán fél óra telhetett el, amikor a üzletben végre valami elindult, s ettől aztán idekinn is. Előbb csak nyugtalankodás, halk morgolódás, torlódott a sor. Mindenki menne, de nincs hová. Hová menjek már, édes asszonyom.

Valamit ilyenkor mindenki mond.

Egy kicsit várjon már, édes jó uram.

Kérem, kérem, ha maga előre tudja.

Aztán a lábak tehetetlen csosszanásai, és a pattanásig feszült ingerültség morajában az első magányos kiáltozások.

Az ilyen kiáltozó embereket mindenki joggal megveti.

Ahhoz, hogy begyűrődhessek az üzlet bejáratán, utat kellene adnom azoknak, akik a kenyerükkel boldogan el akarják hagyni az üzletet.

Aki nem ismeri a sorban állás lélektanát, gondolhatja, mi sem természetesebb, utat kell adnia, hiszen ez a saját közvetlen érdeke. Ha nem lehet kijönni, akkor nem lehet bemenni sem. Csakhogy egyszerre mindenkinek többféle nyomást kell kiállnia, s bármilyen jószándékú legyen valaki, ennek a feltételnek nem tud eleget tenni a tömegben. Az ésszerűségnek, az igazságérzetnek és a tömegnyomásnak kell egymással megbirkóznia, ám ezek felől már senki nem rendelkezik személyesen. Az ésszerűség lesz a legtörékenyebb, mert aki messzibbre áll, nem tudja ugyan, hogy mi történik a sor elején, de menne, így vezérli az állatias ösztöne. S ha csak néhány centimétert vagy millimétert megy, a sorban ettől elháríthatatlan feszültség keletkezik. Akár ösztönösen cselekszik, akár számításból, előbbre csosszan, mert ha nem tenné, más teszi meg helyette, vagy ingerülten noszogatják a többiek, s akkor meg az igazságérzetét éri sérelem. De bármily drága legyen valakinek az ésszerűség vagy az igazság, ennyi ember akaratának a nyomását máskülönben sem tudná a hátával feltartóztatni, mert a saját súlyát sem tudná a többiek ellenében a saját lábán megtartani. Hirtelen mindenki azon van, hogy valamennyire azért visszafeszítsen, hiszen az emberek többnyire jó szándékúak és értelmesek, ám a saját állati önzésének alattomos számításait senki sem tudja kikerülni. Mert arról igazán senki nem tehet, ha gyenge, s nincsen elegendő ereje visszafeszíteni azt a barmot, aki a hátára mászott, de ha már nincsen egyenlő erejük az embereknek ahhoz, hogy a hátukra nehezedő nyomásnak egyenlő módon ellenálljanak, akkor abba a résbe, amit én az erőmmel nyerek, benyomulnak azok, akik gyengék és akiket elsodornak, vagy éppen a kicsinyes számítók, a ravasz rókák, a piócák, a nyerészkedők.

Van, aki csak erre vár. Mert nem csak a testi erőt, de a lelki erőt és belátást sem egyenlő mértékben osztogatják. Van, aki derekasan állja a hátára nehezedő tömegnyomást, s még ereje is van hozzá, de csak a másikat akarja attól visszatartani, amit önmagának szeretne azért megszerezni.

S ennek a parányi előnynek a vágyát mindenki meg tudja indokolni magában. Két órája áll itt türelmesen. Hideg van. Végre el kéne valahol végeznie a szükségét. Gyermekének két napja nincsen mit ennie. S ha ő már nem jutna be, ha éppen előtte kifogy a kisütött adag, akkor megint rá kell egy órát húznia. Ezt már nem bírja ki. Lehet, hogy valóban nem bírja ki, hiszen magas a vérnyomása, rákja van vagy szívbeteg.

És ha a liszt mégis kifogy.

Találat éri az üzletet.

Ha letapossák ezek az őrült és gonosz emberek.

Hiszen mindenki látja már, hogy itt nem az ész az úr.

Tíz körmével még az igazságosságba kapaszkodik, de már csak azt szeretné elérni, hogy ne legyen vele más méltánytalan.

És mindenki ordít, sikít.

Nem tud nem ordítani.

Sikít, aki a száját sem nyitja ki. Van, aki mindig is tudta, s most aztán elszabadítja keserű tudását. Van, akit meglep, hogy ilyenek az emberek, s világgá kiáltja. Van, aki nem tudta, hogy a szomszédja, akivel az előbb még barátságosan elbeszélgetett, egy vadállat. Van, akit nekinyomnak a kirakat üvegének. Van, akit kinyomnak a sorból. Van, akit megrúgtak, a lábára hágtak. Vannak gyerekek, vannak vénemberek. Vannak, akik ki akarnak jönni, vannak, akiket benyomnak, vannak köztük hívatásos hisztérikák, és vannak, akik valóban fulladoznak. És sokan vannak, akik el sem hiszik, hogy velük ilyesmi megeshet. A lelke sikít mindenkiben, s még ha nem is a szájával teszi, különös láz rázza meg a testét, mert mások ordítozásának és sikítozásának nem tud ellenállni.

Valami vékonyka hártya felreped.

Valószínűleg én is ordítottam, mindenki ordított. Ilyenkor semmi más nem marad, mint a sors kegye, a véletlen, a szerencse. Senki nem felelős többé önmagáért és a többi emberért, s ha megúszta, akkor sem tudja megmondani, hogy ez kinek az érdeme. Az is furcsa, hogy az általános felindulás milyen gyorsan csillapul a tömegben.

Nem tudom, mi történt.

A kirakat üvege mindenesetre nem szakadt be. Fejük fölé emelt kenyereikkel kipréselődtek az első emberek. A bejáratnál megrekedt és feltorlódó embertömeg nem engedhetett utat, mégis kipréselődtek.

Nem láthatni mást, mint feszülő vállakat, torlódó hátakat, ilyenkor az embereknek nincsen arcuk, az emlékezetnek valójában nincsen mit megőriznie.

Mindent láttam.

Tíz méternyire álltam tőlük. Mégsem tudom, mi történt. Hátak, vállak, az arcok fehér foltjai.

A hallásom emlékezik.

A pékség bejáratánál feltorlódó emberi massza fölött sikoltozás reszketett, mi azonban, akik az egész háztömböt megkerülő sor legvégén álltunk, s mégis mindössze tíz méternyire voltunk attól a helytől, ahol osztották a kenyeret, s ahol bármely pillanatban bármilyen katasztrófa bekövetkezhetett, inkább ordítottunk. Mintha az ordítás emlékeztethette volna a sikítozókat valamilyen maradék kis ésszerűségre vagy még mindig lehetséges ésszerűségre.

Hogy ne csinálják.

Ne így.

S ebben a sikoltozásnak nekifeszülő ordítozásban harag volt. Az önérdek és az önzés haragja. Ha ott elöl a visszavonhatatlan bekövetkezik, akkor itt hátul én sem juthatok hozzá a kenyeremhez.

Az utcában is megbolydult a sor. Amíg ellátott a szem. Senki nem támaszkodott már a falnak, sámlijukról, székeikről fölpattantak az emberek. Nem tudhatták, mi történik, forogtak, zajongtak, mentek volna. Talán a hangzavarban, a dühös ordítozások és eszeveszett sikoltozások között történt, a levegőben, ahol a tehetetlenség és az akaratosság ellentétes árama összeért, egymásba csapott.

Mikor az első emberek végre kinyomódtak a kenyereikkel a tömegből, s ott álltak bambán és boldogan, vagy éppen azonnal rettegve elsiettek, mintha valaki kiragadhatná a kezükből a meleg kenyereiket, az idegvégződéseket tépő és szaggató hangzavar a csúcspontjára ért. Nem volt tovább. Nem lehetett hangosabb. Mindenki láthatta, hogy kijöttek, s mindenki azon volt, hogy a helyüket ő töltse be. És most már tényleg nem engedtek ki senkit. A láva érezheti így magát, mikor a föld kérgét kell megrepeszteni. S a kéreg, mikor a repedés szélén meg akarná önmagát tartani, mégis beomlik.

Később a szemtanú is csak annyit tud mondani, hogy a belső nyomás lett erősebb, bár a külső nyomás sem gyöngült.

A kenyerek forró illatot párologtak.

S ha már odabenn valakit olyannyira kegyelt a sorsa, hogy végre valahára kenyérhez jutott, akkor ki akart törni. Míg aki be akart hatolni, annak a bizonytalanságtól reszketett a sorsa. Aki be akart menni, a kenyérért tette volna. Aki ki akart jönni, annak a forró kenyerével együtt az életét kellett menteni. Még semmi nem rendeződött el, de a sikítások és ordítozások valamelyest csillapodtak. Megindult a sor. Amitől nem lett kisebb a hangzavar, mert a feldúlt méltatlankodások morajává változott. Senki nem kiáltozott, ám mindenki vadul szitkozódott, kérlelt, magyarázott.

Mi pedig lassan csosszantunk előre. A talpában érezte az ember, hogy akkor mégis van remény.

Még akkor is láttam a nőt. Néha a turbánját láttam, néha összeégett arcának bizonytalan élét. Lassan kisütött a nap, s nagyon gyorsan mentünk előre. Melengetett a fény, a levegőben érezni lehetett a közeli folyó illatát. Barátságosan keveredett a kenyér szagával. Arról már senki nem beszélt, hogy az imént mi történt, vagy mi történhetett volna. Hiszen nem történt semmi, s ha ilyen gyorsan megyünk, akkor lesz kenyér. Néhány perc alatt elértük a Fürst Sándor utca sarkát. Egymás után jöttek ki a boldogok. És ahogy ment előre, minden kis csosszanására ügyelt az ember. Alaposan megváltozott a helyzete. Immár nem a sor végére szorultan állt, hanem benne volt a sorban. Figyelt, nehogy illetéktelenül szerezzen valaki előnyt, s arra is ügyelt, ne keltsen olyan hatást mások szemében, mintha valamilyen előnyre törne vagy figyelne. A sor halad, mindenkinek remegnek a finom idegvégződései, s készenlétben tartja a fullánkjait. Mindenki előnyre törekszik, legyen az másfél centiméter, s mindenki a másikat akadályozza meg ebben.

Mintha erkölcsiségének gyeplőjét mindenki másokra vetné ki, őt viszont mások tartanák.

Egymásban fogják vissza az emberek a saját önzésüket. Legalább hátrányosabb helyzetbe ne kerülnék, ha már előnyhöz nem juthatok. Amikor halad a sor, akkor nincsen idő a vitára, s amikor leáll, akkor már senki nem tudja a saját előnyére megváltoztatni a helyzetét. Csak most. Azt a másfél centit ilyenkor kell megszerezni. S úgy kell megszerezni, mintha nem is az önzés sötét szándéka irányítana, hanem mások lassúsága vagy ügyetlenkedése tenné előnyösebbé a helyzetem.

Mire elértük a sarkot, már le is állt a sor. A szűk utcában még sötét és hideg volt. Csupán a tetőkről csurrant be némi napfény. S az is csak abba a kis mellékutcába vágott be, amely a Fürst Sándor utcát a Pozsonyi úthoz köti.

Az is csodálatos pillanat, amikor a sor leáll. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy hiába volt résen, hiszen nem egészen azokkal áll, akikkel elindult, s nem egészen abban a helyzetben, mint amelyet elhagyott. Minden törekvése arra irányult, hogy semmi ne változzék, és mégis minden megváltozott. Az ismerős kabátok, az ismerős arcok az ellenségei, mert közülük többen eléje jutottak. Az elkövetkező pillanatokban ismeretlenekkel kell szövetséget kötnie. Keserű pillanat. Ilyenkor robbannak ki a viták, s olykor verekedéssé fajulnak. Vagy egyszerűen halálos csönd támad, nincsen többé reményteljes csosszanás. A csöndben sámli vagy szék lába koppan, sóhajtozásokat hallani. Valaki szól, valaki válaszol. Megint be kell rendezkedni az örökkévaló időre ezen az egyetlen helyen.

Baj csak akkor van, ha valaki nem fogadja el kétes helyzetét a világegyetemben. Valójában nem ez az én helyem, mondja magában, s méltatlankodásának óvatlanul hangot ad. Ettől a bajtól azonban többnyire mindenki tart.

Néha még a kirobbant vitákat is elfojtja a közös félelem.

Nem az értelem.

Csönd lett.

Mindenki fél.

Lehetett volna egy közönséges őszi reggel csöndje. Lövéseket sehonnan nem lehetett hallani.

A szerencsém úgy hozta, hogy a ház falának vethettem a hátamat. Persze egy kicsit kormányoztam is magam, hogy így legyen. Ezen a házfalon még látni lehetett a háborús sérüléseket. A sorozatlövések nyomai belekormosodtak a vakolatba. Ebben a városban nőttem föl, s nem gondoltam rá, hogy ennek nem így kéne lennie. Csakhogy ez nem volt igazi csönd, mert messziről elérte valamiféle egyenletes dübörgés.

Akkor már tudtam, hogy a pékségben három kemencében sütnek, s körülbelül harmincöt percenként kerül ki egy friss sütés. Úgy számoltuk, hogy egyetlen sütéssel mintegy harminc méternyit kell haladnunk. Feltéve, ha bírják a kemencék. Ha van elegendő fájuk, s a liszt sem fogy ki, vagy kapnak új szállítást. Ha olyan gyorsan tudnak bedagasztani és keleszteni, ahogyan a kemencék dolgoznak.

Ez nem volt valószínű.

Tegnap éjjel óta ebben a házban a kelesztéshez igénybe vették az összes földszinti lakást, ezt is tudtuk. Azt is kiszámították az emberek, hogy ilyen ütemben huszonhét sütésre lenne szükségünk, s akkor késő délutánra sorra kerülnénk. Nem az volt a kérdés, hogy kibírjuk-e. Inkább az volt a kérdés, hogy még a sötétség beállta előtt hozzájutunk-e a kenyerünkhöz. Vagy ha nem érjük el addig a pékség bejáratát, akkor vajon feloldják-e addig a kijárási tilalmat.

Este veszélyesebb volt megszegni a kijárási tilalmat, mint hajnalban. Inkább lehetetlen, hiszen esténként a város teli volt különböző őrjáratokkal. Hajnalra mindig elcsitult a harc.

A dübörgés szépen, egyenletesen erősödött. Átlépett azon a határon, amikor már senkinek nem lehetett kétsége, hogy tankoszlop közeleg. A tankoszlopoktól nem kellett különösebben tartani. Ezek jöttek valahonnan, és valahová elvonultak. Amíg meg nem álltak, nem lehetett semmi baj. Az sem volt valószínű, hogy éppen ebben a szűk utcában vonulnának el. Inkább a szélesebb utakat használták, az úttest szélén vonultak, hogy a házakból ne lehessen olyan könnyedén benzines palackokat vetni rájuk. Angyalföld felől közeledett a dübörgés, s hallható volt, hogy vagy a Pozsonyi úton, vagy a Pannónia utcában kell elvonulnia. S amikor ebből az észveszejtő dübörgésből már a lánctalpak csikordulásait is ki lehetett hallani, akkor világos lett, hogy valóban a Pozsonyi út sárga kerámiaburkolatán vonulnak, s ezen különösen élesen hangzott minden csikordulás. Először csak a csikordulásokkal teli dübörgés szorult be a házak közé, aztán a kis mellékutca napfényes torkolatában már látni lehetett a tankokat.

Egymástól egyenlő távolságot tartva haladtak. Az egyik kitűnt, a másik előtűnt. A bágyadt napfény elködösödött a benzin felhőitől.

Senki nem mozdult a helyéről a sorban. Aki a kis utcába belátott, figyelt. De olyan nagy lett a bűz, oly átható a zaj, hogy mindenki elhallgatott, vagy legalábbis senkit nem lehetett volna hallani. S mintha az oszlopnak nem lenne vége. A házak is átvették valamennyire a reszketést, az úttest és a járda is átvette a reszketést, éreztem, amint a tagjaimban összefolyik a reszketés. Nem én reszkettem.

Ez a dübörgés és reszketés még erősödött is, mert a tankok sikoltozó csikordulásokat hallatva fordultak rá a Margit híd följáratára, s immár az egész hídszerkezet reszketett. A talpában érezte az ember a hidat. Van egy városom, városomat egy folyó kettészeli, s érzetté változott át az ismerős híd. A híd reszketését átvette a hídfő, a hídfő reszketésébe beleremegtek a hídfő házainak tömbjei, s a hátamon is éreztem a reszketést. Olyan volt a reszketés, hogy az ember nem gondolt semmire, legfeljebb a saját testének reszketését figyelte.

Veszélyre egyáltalán nem gondoltam. És nem hangzott úgy, mintha vége lenne.

Végül is voltak ilyen nagyobb hadműveletek, az oroszok átcsoportosították az erőiket, ám ezekkel a műveletekkel a civilek nem nagyon törődtek.

Azokban a napokban még az sem volt elképzelhetetlen, hogy most aztán végleg kimennek. Legalább a városból kimennek, vagy az országból is kimennek.

Ahol álltam, onnan be lehetett látni ebbe a kis mellékutcába. Éppen annyira, hogy a Szamovár eszpresszó kirakata előtt láthattam felbukkanni ezeket az egymást követő tankokat. A kirakat napfényes üvege mögött függött egy nagy fénykép. A fényképen Hiller Hedda, az öregedő szép dizőz, aki néhány napja éjjelente még itt énekelt. A presszó most is nyitva volt, és teli emberekkel. Arcok tapadtak az üvegre, a vonulást figyelték. A presszó előtt is álltak, ők is a vonulást figyelték a napfényes járdáról. És akkor valami olyasmi történt, amit azóta is nehéz elhitetnem magammal. Mintha lustán, de mégis meggondolná magát, az egyik tank befordult ebbe a mellékutcába, lánctalpával súrolta a járdát, felszikrázott a csikordulás a szegélykövön, a járdán álldogáló emberek pedig szétszaladtak. Volt, aki a presszóba menekült be, volt, aki a következő kapualjba. Egy szempillantásnyi idő alatt ürült ki az utca. Csak a beszorult benzingőz maradt, s a tetőkről lecsorgó napfény erős nyalábjai. Mi nem mozdultunk a sorban. A tank fölmeresztett csövével jött felénk.”

(Részlet Nádas Péter: Párhuzamos történetek című, 2005-bem megjelent könyvéből. II. kötet. Az éjszaka legmélyén / Mindent szétszakít. 211-220. o.) no

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s