Házak és Emberek

Ma a Skanzenben voltam. A Skanzen – ufók kedvéért magyarázom – Szentendrén van, egy múzeum, amely egyszerre néprajzi és szabadtéri, ráadásul idén 50 éves. A Skanzen, mielőtt belevágtam a fodrászatba, 14 éven át volt első és egyetlen munkahelyem. Ma nagy születésnapi ünnepség volt ott, sok-sok régi kedves arccal találkoztam, örültünk egymásnak és a közös emlékeknek. A tűző nap ugyanúgy ráégette a szandálom mintáját a lábfejemre, mint régen, a bárdolt fagerendák tapintása, a szikkadt szalma illata, és egyáltalán a népi építészetben meglévő elképesztő stílus- és arányérzék, meg az egész Skanzen mint idea és koncepció körülbelül két perc alatt ismét semmihez nem hasonlítható, édes kábulatba ejtett, ahogy a jól ismert kanyarból befordultam a számomra örökre legeslegszebb Felső-Tiszavidék tájegységbe. S noha sok minden már nem úgy van, mint régen, a Skanzen első szerelmem marad, amíg a világ világ, és rá mindig büszke leszek.

Az alábbi szöveget a múzeum felkérésére írtam, a jubileumi kiállításhoz, amely a Skanzen Galériában tekinthető meg. Nosztalgiázzatok velem!

 

Van, aki azért lesz néprajzos, mert otthon ezt látta. Van, aki azért, mert otthon nem ezt látta. Végül pedig van, aki azért választja ezt a pályát, mert 18 évesen a szülei elküldik a szentendrei Skanzenbe, hogy csináljon valami hasznosat addig is, amíg a jövője eldől. 1988 őszén kezdtem el dolgozni az akkori Közművelődési osztályon. Múzeumpedagógia foglalkozások előkészítésében, lebonyolításában számítottak a közreműködésemre. Viaszt melegítettem, gyapjút válogattam, vesszőt áztattam. Aztán elém tettek egy csomó kiadványt azzal, hogy aki itt akar dolgozni, annak mielőbb meg kell tanulnia tárlatot vezetni.

Tájegység – ez lesz az elkövetkező hónapok vezérszava. Kispalád, Botpalád, Uszka, Milota, Rábcakapi, Táp, Und, Süttör – memorizálom a településeket, patics fal, taposott szalmatető, zsindely, háromosztatú, szabadkémény, zárt füstelvezetés, ágasfás szelemenes, talpas-vázas, középfolyosós, soros, párhuzamos – Barabás-Gilyén, segítsetek! Lapos sarkú cipő, szalmakalap és kardigán – ezek a Skanzen-túlélőkészlet nélkülözhetetlen elemei a nőiességet is könnyen archiváló múzeumi környezetben, ahol két évszak váltja egymást. A nyitvatartási szezon áprilistól októberig tart, utána hosszú téli álom következik, számvetéssel, ünnepekkel, majd tervezgetéssel. Ilyenkor az irodába lehet behúzódni, a szép és huzatos üveg-fa épületet a folyamatos teázás és a hősugárzók teszik elviselhetővé. A Műszak a legszelesebb, de itt vannak az építészek, férfiak és viccesek. A néprajzosok a folyosó túlsó végén tanyáznak. Ők különlegesek, hiszen az adatközlőkkel ők találkoztak, ők beszéltek, a tárgyakat is ők gyűjtötték össze. Mindenkinél többet tudnak, és azt mondanak (el), amit akarnak. Kicsit másképp néznek rád, mert a közművelődés csak a bajt hozza az emberre, de ha jól viselkedsz, elvisznek leltározni. A leltározás – azaz a műtárgyak számbavétele, beazonosítása, felülvizsgálata – a raktárakban történik, ahol por van, hideg és gyenge a világítás. Mégis ez a tér a legizgalmasabb, mert a tárgy története itt még nincs lezárva úgy, mint a kiállításban. A raktár olyan, akár egy óriási méretű padlás, tele mindenféle limlommal. A legtöbb dolog barna és fából van. Ahogy közelebb mész, mégis kirajzolódnak bútorok, munkaeszközök, tálak, amelyekből ettek, székek, amelyeken ültek, kosarak, amelyeket cipeltek, és elfog egy egészen erős érzés: a közönségességben meglévő fenség, a névtelenség mögé rejtett személyesség. Mert amit itt őriznek, az mind volt valakié, aki már nincs többé, de a keze, teste, mozdulatai nyomát még viseli a tárgy, amely túlélte őt. A múzeum gesztusa pedig nyers és őszinte: raktáraiban mohón és érzéketlenül halmozza fel a múlt rekvizitumait, hogy majd egyszer a kiválassza, leporolja és kiállítsa közülük a jövő céljainak megfelelőket.
1988 különleges év volt. A rendszerváltás napról napra formálódott, és tankönyvből táplálkozó, sterilizált történelmi tudatommal hirtelen a valóságba csöppentem. A múzeumi munkatársak beszélgetései, vitái olyan világba vittek, ahol immár én is felnőtt voltam: tüntetésre mentem, választópolgár lettem. Vonzott az értelmiségi létmód, hogy akik körülöttem vannak, olvasnak, szemlélődnek, van véleményük és készek kiállni az ügyükért. Egy érett munkaközösségbe kerültem, ahol a múzeumi alapküldetésen, a munkatervi célokon kívül ceremóniák is erősítették az összetartozást. Karácsonykor a munkatársak betlehemest adtak elő, ünnepekre összeállt a múzeumi kórus, farsangkor a gondnoktól a főigazgatóig mindenki maskarába bújt, de híres volt a Skanzen időszakosan megjelentetett élclapjáról is, mert a röhögés a fenntartói támogatás hiányában vegetálásra kényszerített intézmény számára akkoriban a szakmai kínlódás hatásos ellenszere volt.

Ebbe az okos, leleményes és barátságos, végtelenül normális fészekbe kerültem én ifjú fejjel, majd miután elvégeztem az egyetemet, visszatértem és dolgoztam még tizennégy éven át. A Skanzen házai és emberei között történt meg a bevésődés: itt tanultam meg reflektáltan tekinteni a múltra, itt erősödtek meg a szociális készségeim, itt lettem kreativitás-függő és maradtam javíthatatlanul idealista.

Reklámok

One response to “Házak és Emberek

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s