Londonban, hej / 2

Bár mi az óriás kitömött kék bálna miatt mentünk a Natural History Museum-ba, ha valaki egy nagyváros kulturális hőfokára és szociális beállítódására kiváncsi, mindenképpen érdemes múzeumnézéssel kezdeni a felfedező túrát. Ezek az intézmények még mindig kevésbé érintettek a turisztikai ipar globalziáló hatásától, mint az olyan látnivalók, amelyeket a szuvenírbódékban kulcstartó formájában is megkaphatunk. Ráadásul az állami múzeumok Angliában kb. két évtizede ingyenesen látogathatók. (Ezt a gyakorlatot Magyarországon is próbálták bevezetni, de megbukott. A magyar múzeumok ugyanis nem kaptak elegendő anyagi támogatást és időt arra, hogy az ingyenesség miatt várható látogatódömpingre fizikailag, szellemileg és mentalitásban felkészüljenek, ezért sem szemléletükben, sem szolgáltatásaikban nem tudtak összhangba kerülni a látogatók elvárásaival. Így az állt érdekükben, hogy a fenntartó számára bizonyítsák: a múzeum “fogyasztása” során keletkező bevétel és az állam kompenzációja nem fedezi a belépőjegy árán elveszített összeget, és hogy az ingyenesség igazából jelentős látógatószám növekedést sem hozott. Egy múzeum pedig, ha akar, mindent képes bizonyítani, mert okos emberek dolgoznak ott. Az állam visszakozott is, mert hát a múzeumügy nálunk azért mégsem olyan fontos.) Szóval a sor kígyózott a sor, de gyorsan haladt. A dínó mögötti mozgólépcsőn egyenesen a Föld izzó-morgó gyomrába érkeztünk, a Vulkánok és földrengések kiállításba. A kobe-i szupermarket enteriőrjében meg is kellett kapaszkodnunk, amikor a földrengés szimulátor váratlanul beindult a talpunk alatt. Aztán a Teremtés koronájának nagyképű gesztusával az egész evolúciót átugrottuk, mert a kis, fürge és a nagy, lomha állatok sokkal jobban érdekeltek minket. Először hiába próbáltunk különböző alkatrészekbők összerakni egy pókot, később egy zsákmánykereső játékból egyértelműen kiderült, hogy a delfin okosabb és gyorsabban tanul, mint Minna. Így én inkább oda se álltam ezekhez a kütyükhöz, elvégre csak nem fogok vízi emlősőkkel versenyezni.
A múzeum után a Covent Garden egy színes utcácskájában felkerestük Lili kedvenc pizzázóját. Mivel én csak salátáztam, a szememmel próbáltam jóllakni. Szerencsére egy “tündéri fodrászszalonba” botlottam, ahol vagy nyolc fodrász dolgozott egyszerre. Ebéd után felkerestük Lili egyetemét, ahol éppen tavaszi szünet van, így sajnos egyetlen professzorral sem sikerült szót váltanom lányom előmeneteléről. Azt már nehezebben bocsátom meg, hogy a Russel Square parkjában, amely állítólag mindig hemzseg a mókusoktól, csak néhány viharvert galambbal és a fűben sörözgető egyetemistákkal találkoztunk. A gyerekek viszont türelmesen viselték, hogy én egész nap nyílászárókat, bicikliket és virágokat fotózom, mert főleg amerre mi lakunk, ezekből van a legtöbb.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s