Lányaim

Egyszer nagyon régen a televízióban láttam egy nőnap alkalmából készült kisfilmet, amelyet nagycsoportos óvódásokkal – kedvenc korosztályom – forgattak. A riporter a kislányokat és kisfiúkat arról kérdezte, hogy szerintük milyen a nők élete, helyzete. A megszólaló gyerekek többsége egyetértett abban, hogy a nők túl sokat dolgoznak, sokkal több munkát végeznek a családban, a háztartásban is, ezért kimerültek és néha szomorúak. Az összkép az volt, hogy nőnek lenni nem igazán nyerő. Aztán egyszer csak egy kislányhoz ért a kérdés, aki magabiztosan kijelentette: „Szerintem nőnek lenni sokkal jobb.” A riporter megkérdezte, miért gondolja így, és ő egyszerűen annyit felelt: „Mert mi például nem vagyunk hülyék.”
Amikor anya lettem és lányaim születtek, az volt a vágyam, hogy majd ők is megtalálják, megéljék a nemükben rejlő örömöket, lehetőségeket, és a riportbeli kislány öntudatosságával legyenek nők. Becsüljék meg és óvják azt a világot, amelyben élhetnek, mert nőnek lenni szerintem is jó, de nem volt ez mindig és mindenhol így, és nincs ma sem. Ahogy növekednek – az egyik tavaly lett nagykorú, a másik idén megy iskolába – figyelem, miként alakul bennük az a nőiség, amelyet a családi mintákon és a korszellemen túl ősi genetikai kód és ki tudja még mi határoz meg. Maradjunk most a családi mintáknál és csak a nőknél!
Amikor Lili megszületett, rajtam kívül anyai ágon egy dédnagymamából, egy nagymamából, egy nagynéniből, apai ágon egyetlen nagymamából állt a legszűkebb női bázis. Bár az anyaági nők számbeli dominanciája szembeötlő, Liliben, aki ugyan az én arcvonásaimat örökölte, leginkább anyósom női mintázatát látom kirajzolódni. A horoszkópok és a személyiségtesztek nyelvén leginkább úgy lehetne leírni őt, hogy rendszerezett, önálló, független, stabil karakter, aki iránytű pontosságával mér fel mindent és mindenkit, saját magát is beleértve. Szereti a dolgokat kívülállóként szemlélni, az emberi játszmákat, a kapcsolatok szövevényét érdeklődéssel boncolgatja, reflexív, szellemes és nem könnyen lelkesedő alkat, ám ha valami vagy valaki iránt elkötelezi magát, akkor nem inog meg és a végsőkig kitart. Azért vannak időnként neki is kirohanásai, melyek előhívásában játszott szerepemet méltatlanság volna elhallgatni. Ilyenkor büszkén húzom ki magam, hogy na ugye. Velem kapcsolatban néha látok a szemében a gyöngédség mellett némi aggodalmat is, mintha attól tartana: ha egy pillanatra elfordul, én máris az asztal tetejére pattanok, két cintányérral a kezemben.
Minna már csak egy szűkebb családi keresztmetszettel találkozott, dédnagymamáját és anyósomat sajnos nem ismerhette, mégis amennyire későn született, éppannyira esszenciális esszencia lett. Benne egyesül dédnagyanyám vasakarata, anyám céltudatossága, anyósom okító hajlama, nővérem nagyvonalú életélvezete, de legfőképpen az a jókedv, amellyel az élet járdaszegélyén ugrándozik, esernyő nélkül. Honnan látta, hogyan kell a zuhany alól kilépve, egy szál törölközőben bemutatott esztrád műsorral elodázni a lefekvés idejét? Honnan tudja, hogyan lehet apja esti felolvasását odabújós ásítozással rövidre zárni, hogy majd csak a kulcslyukból kiszűrődő fény árulja el: dehogy alszik, a másnapi óvodai outfit-jét állítja össze lázas szenvedéllyel. Hogyan képes a kis Boldizsárral felépíteni azt a mély, kalandalapú szeretetet-szövetséget, amelyre a felnőttek is legtöbbször csak vágyakoznak? Minna már most érzi, hogy a nőiség gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható…
Ilyenek a lányaim, én meg csak nézem őket, mint Rozi a moziban.

the-swing-by-fragonard

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s