Katartikus rítusok: a fürdetés

Valaki egyszer megkérdezte, nincs-e bennem ellenérzés azzal kapcsolatban, hogy a másik ember fejéhez hozzáérjek, hajában matassak, mert őt ez a körülmény, az érintés kényszere tartaná leginkább vissza attól, hogy fodrász legyen. A fő kérdés itt nyilván az idegenség, amely még akkor is visszatartó erő, ha a fodrászatban csupán „felszíni fejtés” történik.
Az egészségügyben a váróterem, a sorszám vagy a behívást jelző lámpa, a speciális bútorok, a fehér köpeny, a kesztyű, a maszk nem csupán a munkaszervezés és a higiénia céljait szolgálják. Megalapozzák a hétköznapitól eltérő kommunikációs helyzetet, „ráhangolnak” a vizsgálatra, hogy sikerüljön átmeneti időre felfüggeszteni az idegenek között normális fizikai távolságot, azaz ha úgy tetszik, szentesítik és „szakmaivá” minősítik az érintést. Ugyanígy a fodrászatban is felépül a kapcsolat vendég és specialista között, amelynek kiemelt mozzanata a hajmosás, a tisztítás és a kölcsönöz bizalom kinyilvánításának rítusa. A testi törődést igénylő és elviselő bizalomra való hajlamunk és indíttatásunk nem egyforma: van, aki etetni és jóllakatni szeret, van, aki az ölelgetésben jó, más ápolni és vigasztalni tud leginkább. Én – s talán éppen ezért lettem fodrász – a tisztításhoz-megújításhoz kapcsolódó figyelmességekben érzem magam különösen otthon. Szeretem kísérni a szétcsúszottból a rendezettbe való átmenetet, aminek okát – bár talán a mélylélektan tárgykörébe tartozik – az engem ért élményekkel magyarázom.
Alighogy nagykorú lettem, önállósodási törekvésből átmeneti időre nagyszüleimhez költöztem. A náluk töltött két év alatt megfigyelhettem két idős ember napi rutinját és az abban rejlő, félévszázadnyi kapcsolatból táplálkozó szeretet-gyakorlatokat. (Saját szüleire a felnőtté válás küszöbén kevésbé reflektál az ember. Ők túl közel és túl máshogyan vannak.) Szóval a nagyszüleimnél szombat este volt a fürdés ideje, hétköznapokon csak mosakodtak. Nagyanyám teleengedte a kádat meleg vízzel és ősztől tavaszig a nagyszobai cserépkályhába is begyújtott ilyenkor. Volt egy hatalmas fehér frottír fürdőlepedőjük, azt a kályha előtt sorakozó székek támlájára terítette melegedni. Nagyapám ült be először a kádba, aztán egy idő múlva kiszólt: Frida, jöhetsz! Nagyanyám beszappanozta és leöblítette a hátát, majd visszament a fürdőlepedőért és azt a kádból kikelő nagyapám elé tartotta. A törölközés után nagyapám zoknit, pizsamát vett fel, rá flanel kabátot, a lepedő visszakerült a székekre száradni. Ezután fürdött meg nagyanyám, nagyapám vizében, mert egy kádnyi vizet felfűteni és elhasználni egyetlen személy számára pocsékolás lett volna. A sorrendet sosem értettem, mert hát ladies first, meg különben is, mindketten a földön dolgoztak, egyformán szorultak a tisztálkodásra. A hagyományos férfi-női alárendelés mellett valami ősi tisztálkodási tabu is diktálhatta, hogy nagyapám soha ne merítkezzen meg a rejtélyes, zegzugokkal szabdalt testű és sajátos ciklusokkal rendelkező felesége fürdővizében. A fürdés után következett a lábápolás, amelyben – ha már kéznél voltam — szívesen vették igénybe a segítségemet. Állították, hogy a Dagályban nincs olyan jó pedikűrös, mint amilyen én vagyok. Ollót és szesszel fertőtlenített zsilettpengét használtam, s bár sosem tanultam ilyesmit, csak nagyon ritkán folyt vér, komoly baj akkor sem lett belőle. Amikor nagypapám évekkel később hirtelen ágynak esett, már férjes asszonyként laktam a szomszédjukban. Nagymamám súlyos csípőkopása miatt nehezen mozgott, így nagyapa mosdatása az én feladatom lett. Mellette ültem akkor is, amikor néhány hét múlva meghalt. Míg az orvos megérkezett, nagyanyám útmutatása szerint felkötöttem az állát, majd utoljára megmosdattam őt és ünnepi ruhát adtam rá. Volt egy asszony, aki főzőtt-vásárolt nekik, ő segédkezett. Ahogy visszagondolok, meleg vizet öntöttem a lavórba, holott ennek már nem volt jelentősége. Nyolc hónapos terhes voltam, valószínűleg a hasamban mocorgó új élet diktálta a mozdulataimat. Aztán anya lettem. Elragadtatással néztem, ahogy a kórházi folyosón szoptatásra áttolták a császárral szült anyákhoz újszülöttjeiket, akik ropogósra vasalt kisingbe és angolpólyába tekerve, kipirult arccal mint frissen sült, formás cipók üvöltöttek a szállító kocsi rekeszeiben. Én bezzeg a rooming-in rendszer boldog magányában az első két nap csak tutujgattam a gyereket, a fürdetésről, sőt, a tisztába tevésről teljesen megfeledkezve. Amikor erre ráébredtem,szörnyű lelkiismeret-furdalásom lett. Azt hiszem, akkor fogtam fel igazán, milyen felelősség vár rám életem hátralévő részében.

1

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s