Húsz perc anyázás

Most, hogy Lili egy hét múlva elhagyja a családi fészket és továbbtanulás céljából hosszabb időre Londonba repül, elkezdtük a visszaszámlálást. Kiváltottunk, regisztráltunk, lefoglaltunk, átszámoltunk, lajstromba vettünk mindent a gumicsizmától a hajszárítóig, túl vagyunk egy próbapakoláson, már csak a hajnal 4 órai ébredést kell begyakorolnunk a hátralévő napokban. A tervekhez és az előkészületekhez mindvégig derűlátóan, tettre készen és támogatóan álltam hozzá. Izgulni izgultam, persze, de aggodalom nem volt bennem, mert világosan emlékszem az érzésre, ahogy annak idején én keltem útra. Mennyire vágytam az újat, az ismeretlent, vonzott a változás, a tágasság, a gyökeres fordulat. A finisben viszont erőt vett rajtam a csüggedés. A minap egy jó frekvenciájú beszélgetés közepén azt mondja a lányom: ugye tudod, hogy jövő héttől ezeket már Bálintnak kell mondanod? Mellbe vágott a mondat. Nem mintha a fiammal nem lennék bizalmas kapcsolatban, de az egyik gyerekem nem a másik gyerekem, az egyiket nem pótolhatja a másik. Igyekszem a bánatot azelőtt felszítani, mielőtt magától is megérkezik, hátha úgy könnyebb lesz.
A búcsú rítusának, gondoltam, egy közös filmnézés is része kell legyen, főleg, hogy kettesben még sosem voltunk moziban. Megbízható forrásból hallottuk, hogy a Bad moms /Rossz anyák szórakoztató film. Tegnap délelőtt beültünk rá. Odafelé menet a cipő feltörte a lábamat, túl melegen öltöztem és elég nagy málhám is volt – szedem össze a körülményeket, amelyek miatt az ingerküszöböm olyan alacsony lehetett aznap. A dolby sound system-et eleve utálom, a hallószerveimmel szembeni inzultusnak veszem: a reklámban valaki felhörpint egy pohár italt, én meg máris a torkában érzem magam. Aztán jöttek a filmajánlók. Bridget Jones babát vár. Nem tudom, Renée Zellweger a forgatókönyv szerint mennyi idős, de éppen tíz évvel néz ki többnek. Teherbe esik, és nem tudja, ki az apa. Az ábrázolt életkorban erre az alaphelyzetre nem éppen kézenfekvő vígjátékot építeni, de ne szóljak egy szót se, én is szültem negyven évesen, és különben is, sosem halunk meg. A nézőkkel szemben támasztott elvárást nagyjából kijelöli a szülészorvos Emma Thompson-nak a tolófájások között, a két öregedő apajelölt infantilis vetekedése láttán megeresztett szexista élcelődése. A trailer-ek persze szándékosan harsányak és provokatívak, de mikor végül elkezdődött a film, amelyre a jegyünket megváltottuk, ugyanez az otromba poénkodás folytatódott.
Adott egy hülye gyerekeit és még hülyébb férjét egyedül nevelő anya – mellesleg bombanő (Mila Kunis) –, aki munka mellett próbál ideális anya és feleség lenni. Cipeli a szatyrokat, fuvarozza különórákra a gyereket, házi feladatot készít, SZMK-tag, és esténként még pompás vacsorát is rittyent bunkó családjának. Rajtuk kívül főleg egyéb anyák vannak még a filmben, de – a főszereplőt beszámítva – egyetlen valós karaktert sem találunk, csak kínlódó színészeket és kliséket. Kliséket, amelyeket még egy tévéreklám számára is igényesebben dolgoznak ki. Ha valami Borat-hoz hasonló abszurd, elrajzolt, polgárpukkasztó, határsértő komédia lett volna, esküszöm, észlelem és végignézem. Távolról sem vígjáték azonban valami pusztán attól, hogy káromkodnak, orbitálisakat esnek, bepiszkolódnak, felsülnek, altestükről beszélnek, vagy arra mutogatnak, fejeket vágnak, beszólnak és bemutatnak benne. A Furcsa pár (1968, r: Gene Saks) azért felejthetetlen, és hogy egy egészen más optikát említsek, A gyerekek jól vannak (2010, r: Lisa Cholodenko) azért szeretni való, mert előbbi egy haveri, utóbbi egy leszbikus szerelmi kapcsolatban mutatja be, hogy a férfi-női szerepek, melyek súrlódásai és akár egyetlen személyen belüli áttűnései a konfliktus és egyúttal a humor forrásai lehetnek, sosem ennyire egyhangúak és egydimenziósak.
Hogy miért zavar ez a bénaság engem ennyire? Talán, mert én is szoktam magam  rossz anyának, túlhajszolt anyának, hiábavaló anyának érezni, engem is nyomnak külső és belső elvárások, amelyeknek nem tudok megfelelni, és hol sírok, hol röhögök saját helyzetemen. Ennek a filmnek viszont egyetlen részletében sem ismertem magamra vagy a problémámra. Lehet, hogy ijesztő intellektuális klimax kezdődött meg nálam, és éppen egy szellemi hőhullám borított el, amikor a filmre beültem, vagy az ürülő fészek hozza ki belőlem a harcos kékharisnyát, de azt éreztem, ez a film, nemcsak silány, de a nőkre nézve kifejezetten sértő is. Mivel a nevetésre később se támadt ingerünk, úgy a huszadik perc környékén Lilivel egyetértésben felálltunk és otthagytuk a vetítést. És akkor utólag azt olvasom a filmről készült – többnyire rokonszenvező – hazai kritikákban, hogy ez egy feminista film! (Zárójelben: ahogy a Rossz anyákat férfi alkotópáros rendezte, úgy ezeket a kritikákat is férfiak írták.) Ezek szerint a női film, a vicces női film receptje annyi, hogy tapló férfimondatokat adunk nők szájába.
… és mi van, ha a dolgok a hátralévő nyolcvan percben kerültek a helyükre? (Ennyi egérutat adok magamnak és azoknak is, akik merték élvezni ezt a filmet.)

BAD MOMS

BAD MOMS

One response to “Húsz perc anyázás

  1. Nem veszítettél semmi, mert kijöttél húsz perc után. Online néztem, főzés közben, de még úgy is szenvedtem tőle. Nagyon ostoba film.
    Érthetetlen, hogy Mila Kunis miért vállalta el ezt a szerepet, ennél sokkal jobb színésznő (lásd Fekete hattyú), a filmbeli barátnői által megformált “karakterek” pedig már tényleg bántóak.
    A “Gyerekek jól vannak” nekem is kedvencem. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s