Carpe that fucking diem

Optimistának azokat az embereket hívják, akikből bizonyos tapasztalatok – ahelyett, hogy felszívódnának – gyorsan és emésztetlenül távoznak, amibe aztán legközelebb gyanútlanul és két lábbal lépnek bele.
Itt ülök a kupi tetején. Normális ember nem hergeli bele magát és a családját a nyár kellős közepén egy saját kivitelezésű szobafestésbe. Mások csakis kényszerhelyzetben, többszöri felszólításra és vonakodva szoktak belevágni ilyesmibe. Bennem bezzeg van egy oldalmotor, amely folyamatosan azt berregi, hogy ami eddig emitt volt, az mostantól amott, ami ilyen, az meg olyan legyen, és azonnal, mert hiszen úgyis pikpak megvan. Mert ami nem változik, az áll, és ami áll, az nem él. Bár a gyerekek szerencsére mindig kaphatók egy kis bútortologatásra, a festéstől ők is hátrahőkölnek, ezért a dolgot titokban kell előkészíteni. Egy apró információmorzsát elejtek, csak úgy teoretikusan, aztán legközelebb a naptárba firkálok valamit. A festéket a teleszkópos nyelű teddy hengerrel biciklin tolom haza, mint Gábor Áron a rézágyúját. Papíron hétfőn kezdünk, gyakorlatban szombat délután – miután a monoton, szürke esőzés dacára életem legjobb bobját vágtam le az indiánszépségű Mariannak (https://www.facebook.com/hajmuveloszalon/posts/509685555886766) -, mert hiszen a férjem csak hétvégén jöhet szóba és a pakoláshoz ő is nélkülözhetetlen. Vizsgáztatnak: takarófólia, hullámpapír, festőszalag? Vettem, és van glett is, amiről csak akkor derül ki, hogy modellgipsz, amikor öcsém, már a létra tetején áll. Mert végül mindig ő, aki legtöbb ötletemet a kezdetektől észérvekkel torpedózza, fogja a mázsás szekrény másik végét. A testvérek már csak ilyenek, ott vannak, amikor kell, és a testvérekben az is csodálatos, hogy ha már belekerültek, tudnak röhögni az abszurdumon. A férjem két megmozdulás között a sarokba húzódik, terepszínt vesz fel és csendben e-olvasóját morzsolja, de ez a sáncolás is érthető, neki egy életet kell leélnie velem.
Természetesen a selejtezést is menet közben kell elvégezni, mert csak nem fogjuk azt a sok kacatot és lomot visszapakolni? Nagylányom kidobásra ítélt cuccai között kiszúrok valamit. Ez a formáját vesztett fekete póló épp az én méretemre nyúlt ki. Nagyon is jó lesz nekem a szalonban, ha a vendégeim esetleg még nem jöttek volna rá, mi életem vezérmondata. Ha mindent józanul és végiggondoltan csinálnék, talán sok minden másképp lenne, de egy biztos: most nem lennék fodrász. Valljuk be, nagy kár volna értem!

IMG_20160717_085538

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s