Őszikék / Polcz Alaine

1

Minden alkalommal, amikor kicsit elfeledkezem saját hajamról és a lenövés már jó másfél centi, eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha visszatérnék a natúr állapothoz? A hajfestéssel járó macerát én is unom, és szeretném hinni, hogy vonzerőm nem kizárólag ősz hajszálaim elfedésének köszönhető. A hajam minőségével, mennyiségével és a frizurámmal elégedett vagyok. Azt viszont szakmai elfogultság nélkül állítom, hogy az őszülő haj nem minden nőnek áll jól, de főleg nem akármelyik életkorban és életállapotban. Fakóvá, enerválttá, sőt, olykor kifejezetten igénytelenné teheti a megjelenést, sok esetben disszonáns úgy a biológiai, mint a kulturális életkorral. Különösen azért kockázatos játszma az ősz hajszálakat egyből feltartott kezekkel fogadni, mert megfigyelhető, hogy aki a haja festéséről lemond, előbb vagy utóbb a frizuráját is kezdi elhanyagolni, nem használ sminket, nem ad az öltözködésére, nem hord ékszert vagy illatot. A „természetesség” persze alapulhat szilárd belső meggyőződésen vagy ideológián (kerülöm a vegyi anyagokat, vállalom a belém kódolt genetikai programot, nem dőlök be a szépségiparnak), ami tiszteletre méltó álláspont lehet. Számolni kell ugyanakkor azzal, hogy a külső megjelenés csak egy lakatlan szigeten a magánügyünk, testünkkel akarva-akaratlanul üzenünk a világnak.
Minden nőnek megvan(nak) a saját fénykora(i), és ez nem törvényszerűen a 20. és 30. év közötti időszak. Előfordul, hogy valaki éppen érett korában és az őszülésben kerül külső-belső harmóniába önmagával. Ebbe a szűkebb, de létező csoportba tartozik Polcz Alaine, aki bár leánykorában is rendkívül vonzó volt, szerintem őszülő öregasszonynak volt a legszebb.

Polcz Alaine-ről az embernek általában az orosz katonák, a halál és Mészöly Miklós jut az eszébe, főleg míg el nem olvassa az Asszony a fronton-t. Én most jutottam ennek a brutális, tárgyilagos hangon közölt szenvedéstörténetnek a végére. Az önéletrajzi regény egyben hiteles antropológiai leírás arról, miként változtatja meg a háború a környezetet, az emberi viszonyokat és a létértelmezést. Az állandó félelem, kiszolgáltatottság, nélkülözés, szenvedés és az élet ösztönei minden méltóságot és intimitást feltörnek, valamennyi térfélen ráadásul. Az öldöklésen kívül a lopás, a cserbenhagyás, az oltalmazás, az erőszakos közösülés, a könyörület a front algoritmikus, hétköznapi momentumai, aminek abszurditásán olykor akár még röhögni is lehet. Később persze minderről nem érdemes beszélni, sőt, hallgatni kell, mert aki nem volt ott, az nem érti, és nem is akarja megtudni, mi történt. A kívülálló szerint, akit megkínoztak, az legalábbis gyanús, mintha a büntetést minden esetben bűn előzné meg. A békebeli morál nyílt sebeit azok is hordozzák, akik a frontvonalon kívül maradtak. Az ítéletmentes beszámoló fejbevágó sajátossága, hogy nem aljasság és hősiesség sémáján alapul. Az orosz katonák és az éhező, meggyötört civilek mindannyian áldozatok, ami persze semmilyen rémtettet nem relativizálhat, és a személyes felelősség alól se menthet fel senkit. Az Asszony a fronton mégsem a megsemmisülésről szól, hanem arról, hogy egy kevés kovász az emberiből az embertelenségben is megmarad. Ez egyszerűen szükségszerű.
A könyvet elolvasva Polcz Alaine nevének hallatán én már nem a vele szemben a háborúban elkövetett mérhetetlen erőszakra, nem is a Hospice mozgalom létrehívásában elévülhetetlen érdemeire gondolok, hanem a Maslow-féle szükségletpiramisra. Maslow tévedett. Az embernek legfőbb motivációja és életvágya, hogy szeressen és szeretve legyen. A szeretet elérésére irányul minden cselekvés és pótcselekvés. Erőnk és gyengeségünk kötődéseinkből ered és táplálkozik. A túléléshez kevés a zsebben őrzött összeszáradt, megpenészedett kolbászdarab, de a vakszerencse is. A szeretet ment meg, amely nemcsak elhatározott jó cselekedetekben és kigondolt jó szavakban, de a zsigerek szintjén, álomból és ájulatból felkeltve is működik, akár a totális pusztulás közepette, akár az értékes, egyszeri élet vállalásában.

A róla készült fényképek tanúsága szerint a 85 évig élt Polcz Alaine elég sokáig festette a haját, hetvenes éveiben még biztosan. Tekintetének mélysége és izzó ragyogása mégis azokon a felvételeken érvényesül leginkább, ahol már ősz hajat visel. A sötét szemek ereje és nyíltsága, a finom ajkak lágy ívű mosolya azért ráncokkal és ősz hajjal képes a legcsodálatosabb összhangban kifejezni nem múló nőiességét, bölcsességét, gazdag érzésvilágát, mert Polcz Alaine valószínűleg egy életen át készült a halálra, amellyel már fiatalon közeli barátságba került.

3

 

 

 

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s