Az otthon sárga füve

Nagyapám büszke volt arra, hogy a fél világot bejárta. Külföldi útjai jóllehet hadifogsággal, kitelepítéssel kezdődtek, később turistaként jutott el Mariazelltől Montrealig, a Kremltől a Moulin Rouge-ig. Szeretett hangosan eltűnődni azon, hogy „sváb paraszt” létére hány országot látott, hány idegen nyelvet hallott és mennyi embert ismert meg. Szerencséje, kiterjedt rokonsága, hite és hajthatatlan kíváncsisága mind hozzájárult ahhoz, hogy 81 évébe annyi kaland belefért, mint három másik embernek együttvéve. Mikor mi unokák is elkezdtünk utazni, mindig azzal búcsúzott el tőlünk: „Ne a zsebetekben, hanem a fejetekben hozzatok haza valamit!”
Egyetemi tanulmányaim közepén egy magánéleti kudarcból úgy éreztem, az az egyetlen kiút, ha jó messzire megyek és megtanulok franciául. (L’amour toujours) Évet halasztottam és ismerősökön keresztül kijutottam Strasbourg-ba au pair-nek egy 12 éves kislány mellé. Kezdetben főznöm, takarítanom, mosnom, vasalnom, bevásárolnom kellett és a házat őriznem, amikor a szülők távol voltak. Emellett nyelviskolába jártam. Aztán ahogy kezdtem belejönni a nyelvbe, a kislány tanulását is felügyelnem kellett. Ez többnyire abban merült ki, hogy Raphaelle kivett mamája szekrényéből egy magassarkút, kirúzsozta a száját, majd kedves affektálással elmagyarázta nekem az aktuális leckét, végül megíratta velem és le is osztályozta a dolgozatot hol a vulkánokból, hol a rendi társadalomból, hol a mennyiségátváltásokból. A jómódú környezetben megtanultam, hogyan kell bélszínt, ecetes borjúmájat vagy vajas csibét sütni, megszerettem az érett sajtokat, a dzsesszben való jártasságom gazdagodott, sőt, egy családi eseményen majdnem találkoztam Jean Louis Trintignant-nal is. Hat hónap után mégis úgy döntöttem, odébbállok. Egyrészt a francia már elég jól ment, másrészt elképesztően sok munkát végeztettek el velem, a társas összejövetelek alkalmával pedig mindig volt egy apró gesztus, amellyel értésemre adták, bármilyen jó is a kapcsolatunk, azért én végül is egy cseléd vagyok. Sértett önérzetem kezdte kedvemet szegni. Mivel külföldi tartózkodásomat egy évre terveztem, hazatérésre nem gondoltam, csak levegőváltozásra, így új ambíciókkal és előzetes nyelvismeret nélkül átrepültem Angliába, hogy ott dolgozzam le a második félévet. A család egy Chichester környéki, hagyományos vidéki kastélyban lakott. Február volt, fűtés pedig nem. Mivel elérhető látnivaló a hatalmas legelőkön és szántóföldeken kívül nem igazán akadt, szabadidőmben a szobámban ültem – pizsamára melegítő, melegítőre paplan, paplanra pokróc – a BBC-t nézve, szótárral, Dohár Péter nővérem által fénymásolatban elküldött Kis angol nyelvtanával és több csomag csokoládés Homewheat keksszel. (Ez utóbbi és a piros postásautó nélkül, amely otthonról hozta a leveleket, nem lehetett volna kibírni.) Aztán kitavaszodott, és a zöldmezőre egykettőre annyi szavam lett, mint az eszkimóknak a hóra. Találtam egy jó nyelviskolát, hétvégenként pedig biciklivel jártam be a környéket, főleg a tengerpartot, ahol újságpapírból ettem a sült halat, néztem az apály-dagályt és különböző nyelvvizsga társalgási helyzetekbe keveredtem. Kint létem alatt jobb-bal dominanciám végképp összezavarodott, megtanultam teát főzni, sőt, teát inni, én is gazdagítottam az angol konyhát a dinsztelt lila káposztával, amely a családi barbecue-k nélkülözhetetlen fogása lett. Sussex-en kívül jártam Cornwall-ban, és pár napot Londonban is körülnéztem. Jött a nyár, nyelvvizsgát tettem, összecsomagoltam és hazabuszoztam.
El kellett telnie kis időnek, míg az önállóság és egyedüllét után vissza tudtam helyezkedni az itthon hagyott érzelmi konstellációba és a fel tudtam venni a hazai életritmust. Aztán az orrom egy séta alkalmával egyszer csak megérezte a júliusi hőségben megperzselődött út menti füvek édes-szúrós illatát. Attól a pillanattól tudom, hogy sohasem szeretnék máshol élni, csakis itt, Magyarországon, Budakalászon, a Klisovác utcában. Szülőföldemhez a lósóskán és a katángkórón kívül ezernyi más szál köt, mindenekelőtt a nyelven keresztül. Mégis a legtöbbet a külföldön eltöltött év alatt tanultam a világról és önmagamról. Ha kényszerülnék vagy kényszerítenének, persze ismét el tudnék menni, el is mennék és boldogulnék máshol. Az ember azért kel útra, mert az időben él és reméli a jobbat. A hazaszeretet pedig nem bérlet, nem kell állandóan felmutatni, nem jár le és érvényessége nem korlátozódik földrajzi zónákra, s talán ami a legfontosabb: elidegeníthetetlen és nem kell soha, senkitől megváltani.

 

A strasbourg-i katedrális, a chichester-i katedrális és a budakalászi plébániatemplom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s