Hajnali részegség

Nagylányom gimnáziumi ballagására készülve gondosan csak a felső szempillámon húztam végig a spirált – ha netán bőgnék, ne mázolódjon szét a festék az arcomon. Attól cseppet sem tartottam, hogy Lili fogja elsírni magát, akár a rituális búcsú feszültségétől, akár az érettségi izgalmától. Ő annál sokkal józanabb és kontrolláltabb. Bezzeg, ha nekem valamitől egyszer összeszorul a torkom, hiába gondolok olyan szavakra, hogy gulyáskrém vagy fülcimpa, vagy próbálok valami banális dolgot – mondjuk egy lecsúszott cipzárt vagy egy elfeküdt hajbóbitát – észrevenni, képtelen vagyok a könnyeimet visszatartani.
És most mégse sírtam – és-sel nem kezdünk mondatot, vagy igen? –, pedig Lili tényleg csak tegnap született, ma délelőtt bújtak elő a fogacskái, és mindig érezni fogom a tenyerembe kapaszkodó kis kezét.
A maratoni hosszúságú ceremónia, amelynek első felét, magát a ballagást ráadásul csak periférikusan érzékeltük, kifogta a szelet kínos szentimentalizmusom vitorlájából. Az aulában ültünk, a diákok a termekben vonultak, így a produkció alternatív színházi bemutatóhoz hasonlított: a közönség a nézőtéren ül az üres színpaddal szemben, miközben a színészek a darabot a ruhatárban adják elő. Amikor a tanulók értékelésére került sor, a mintegy száz végzős diákot egyenként felszólították a színpadra, és az igazgató mindenkivel kedvesen kezet rázott. A méltatások szolid dinamikával terebélyesedtek, „a közösen eltöltött évek emlékére” tett iróniába hajló utalástól a szikár statisztikai eredménylajstromon át az elfogódott hangú dicshimnuszig. Ez volt az a pillanat, amikor fiúnknak, aki bár máshol, de ebben a tanévben kezdte a gimnáziumot, odasúgtuk: legalább egy ECDL-vizsgát kaparj össze a négy év alatt! Büszkék voltunk lányunk és mások sikerére, még ha anyai szívem azokért dobbant is, akik a jövőben fogják igazán kibontakoztatni a tehetségüket.
A díjkiosztás után osztályonként egy-egy végzős diák búcsúzott el az iskolától, aztán a felsőbb évfolyamból feljött egy mackós termetű srác a színpadra, hogy elszavalja Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét. Na, ekkor megijedtem. Reméltem, hogy mutáló hangon, de legalább modorosan mondja majd el a magyar költészet egyik leggyönyörűbb szövegét. Sajnos a fiú jó volt, háta mögül láttam, „amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak”, és szégyenlősen zárt testtartásában is megelevenedett a Kosztolányi-varázs, hogy úgy tud szívszorító lenni, hogy közben játékosan könnyed marad, akár egy sanzon.
Talán még most is sírnék, ha az ünnep zárásaként a tizenegyedikesek nem adtak volna elő egy musical-részletet. A három szívét-lelkét beleadó szólista mögött a kórus playback-re énekelt: saját tátogásukon át itt-ott gejzírszerűen tört ki belőlük a röhögés. Ebben a nem tervezett, de annál felszabadultabb idétlenségben végre saját fiatalkori önmagamra ismerhettem. Soha nem voltam kitűnő tanuló és nem kaptam jutalomkönyvet, mégis ki merem jelenteni: aránylag jól elboldogulok a nagybetűs életben.

ifjú kosztolányi

Egy ifjúkori kép Kosztolányiról.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s