Faust és gyomorszáj

faust

Tegnap láttam a Katonában a Faust-ot, egyelőre az első részt, ma lesz a második. Schilling Árpád rendezése több okból is színháztörténeti kuriózum. Goethe darabját, amelyen hatvan éven keresztül dolgozott, hosszúsága – megtudtam, 12.111 verssor – miatt nagyon ritkán állítják színpadra. Az előadások nehézsége még, hogy a mű dráma és költemény is egyben, ezért idegen nyelvű előadás esetében döntő jelentőségű a fordítás, hogy a választott nyelvi megoldások mennyiben segítik vagy akadályozzák a színrevitelt. Erről a dilemmáról sokat lehetett olvasni a darab próbái és premierje körüli időszakban, de a színházban kapható, Bíró Bence dramaturg által összeállított tájékoztató füzetben is – lenyűgöz Schilling fáradhatatlan népművelői indíttatása! – jól körülrajzolják a problémát. A harmadik szenzáció, hogy bár a Faust-nak több jó magyar fordítása létezik, Márton László kifejezetten a színházi adaptáció szempontjai szerint újrafordította a teljes szöveget. (Ki az, aki ma bárhol ekkora energiát ad bele bármibe is?) Szóval az erő, az értelem és a tett is oda van téve rendesen.
Általában pozitív előítélettel szoktam beülni a színházba, mert egyrészt nem szoktam csalódni férjem választásaiban, másrészt szeretem és hálás vagyok azért, ha szórakoztatnak. És még egy: ha filmet, kiállítást vagy színdarabot nézek, prüdériámat és morális gátlásaimat le tudom vetni magamról a befogadás alatt. Tőlem lehet erőszak, meztelenség, orgia, istenkáromlás a színpadon. Mint ahogy a vágyaink és gondolataink is elképesztő szélsőségek között tudnak mozogni, a művészetnek is megengedem ezt az el nem idegeníthető szabadságot, amely szándék, de legalább annyira kiszolgáltatottság is. Aztán persze a végére működésbe lép a kontroll: eldöntöm, hogy számomra volt-e értelme, létjoga a határátlépésnek.
A való életben nem vagyok ilyen toleráns. Miközben Máté Gábor színházigazgató, egyetemi tanár egy félperces aktus erejére elcsábította a színi növendék Mészáros Blankát a színpad közepén, hátulról, hogy mindkettőjüket jól láthassuk, Kiss László járt az eszembe. Pedig Faust esetében erőszakról szó sem volt. Azon gondolkodtam, miért nem mond le Kiss László?
Egy idős, elismert és köztiszteletben álló sportemberről kiderül, hogy fiatal férfi korában társaival közösen aljasan és kvázi rituálisan megerőszakol egy bizonyos Zsuzsannát, a bíróság által kiszabott büntetést leüli, aztán „kap egy új esélyt”, közben tettére a feledés homálya borul, és mire a magyar úszócsillagokat kineveli, már csak a dicsfény veszi körül elvitathatatlan sporteredményei miatt. Aztán hirtelen felszínre kerül a régi sztori, és a többség, aki az edző korábbi tettéről mit sem tudott, – mert a közbizalom a sportolók iránt még Schmitt Pál után is pislákol a magyar emberekben – letaglózva szemléli, ahogy Kiss László nem áll fel. A legszörnyűbb, hogy aki figyelmeztethetné a kötelességére, az sem teszi, még a látszat kedvéért sem, sőt.
Teljesen mindegy, hogy milyen politikai és/vagy sportérdekek kavarták elő Kiss László múltját. Hogy lehet, az, hogy ez az ember szörnyű tette után ugyanazon a terepen folytathatta tevékenységét, ahol förtelmes bűnét elkövette, ezáltal potenciális áldozatokká téve ki a neki alárendelt fiatalokat? A nemi erőszak nem pillanatnyi kontrollvesztés, hanem egy torzult személyiség perverz hatalomkiélő aktusa, ami mögött beteg hajlam lakozik.
Nagyon sok nő átélt olyan hierarchikus kapcsolatot, amelyben a szeretett és tisztelt férfi hatalmával visszaélve szexuálisan így vagy úgy, egyszer vagy többször elvetette a sulykot. Az esetek legtöbbjéből a szégyen miatt nem lesz ügy, ugyanakkor a dolog az egyidejű fájdalom és megalázottság mellett hatása nem évül el, életre szóló törést okoz a nőben, meghatározza saját testéhez való viszonyát és azt, hogy önmagát mire tartja.

Miért van a társadalomban megbocsátás a Kiss Lászlók iránt, ha nincs részvét, előrelátó irgalom a Zsuzsannák számára?

U.I.: 12 éves voltam, amikor egy felnőtt ismerősöm négyszemközti helyzetben váratlanul rám tapadt és a számba tolta a nyelvét. Bizonyára nem véletlen, hogy egy színpadon látott, egyenlőtlen viszonyú intimitásban még most, 45 évesen is az a borzongató áprilisi különóra jut az eszembe, függetlenül Fausttól, Goethe-től, de még Kiss Lászlótól is.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s